Egyszer volt hol nem volt, hét búzamezőn innen s túl élt egyszer egy király és egy királyné. Palotájukat megcsodálni messze földről eljöttek az emberek mert ilyet máshol nem láttak. Mert bizony soha ki nem találnátok, szalmából készült a palota szalmából a házak, de nem akárhogy, mert fonásuk csavarásuk szebbnél szebb díszítéssel készültek.

Ebben az országban termett a legszebb búza, a határokon vidáman csengett a nóta, boldogok voltak az emberek szalma országban Ezt már biztos kitaláltátok, így hívták ezt az országot.

Szalma ország királya jó híréről, királynéja szépségéről volt híres. Különböző mester emberek jártak ki s be a palotába, úgy hírlett nemsokára megszületik a harmadik gyermekük, bővíteni kellett a palotát, ami már egy kicsit szűknek bizonyult.

Hajnalban aztán az ötödik kakasszóra megszületett a király harmadik leánya. Sok név között válogattak, míg eszükbe jutott hogy a Szalmácska lesz a neve. Illett is a név kis a kis hercegnőre, ahogy nőni kezdett s nővé cseperedett, hullámos szőke haja derékig takarta, kökény szeme, patyolat bőre. Szép volt a lelkem, de volt egy kis hibája, makacs, durcás makrancos, ez bizony mind reáillett, okozott is főfájást eleget. Hangos volt a palota, zengett a sok "nem, nem akarom!". Szegény jó király kapkodta a fejét, hogyan tudná megzabolázni rakoncátlan gyermekét. A másik két hercegnőt észre sem lehetett venni, bezzeg Szalmácska! Ahogy növekedett egyre szeszélyesebb lett, tört zúzott ha ellentmondtak neki, ezért a szülei mindent ráhagytak. Csóválták a fejüket az emberek, nem mehet ez így tovább, szegény jó király s királyné szinte belebetegedtek.

Történt egyszer, hogy Szalmácska egyedül vágtázott ki a palotából, lovászának megtiltotta, hogy utána jöjjön. Végigtrappolt a népes piactéren, rémületbe ejtve az embereket. Azok meg jobbra balra ugráltak, hogy útjából kitérjenek. Addig vágtatott, míg a lova szinte összerogyott, észre sem vette, hogy túlment Szalma ország határán. Kedvenc lovát hiába simogatta, becézgette, az csak feküdt és szép csendesen kilehelte a lelkét.

Besötétedett, a szél is elkezdett fújni, Szalmácska kezdett egy kicsit megszeppenni. Egyedül van, nincs kinek parancsolni, a lova meg sem mozdul, így hát saját becses lábain kénytelen hazagyalogolni a sötétben. Elindult csak úgy vaktában, hajnalra sajgott mind a két lába.

• Muszáj megpihennem, nem bírom tovább!

Éhség is gyötörte, hát még a szomjúság! Lerogyott, nem is nézte hova s már aludt is. Álmában enni kért, de szaporán. Sorakoztak előtte a tálak de Ő mindent csak fitymált, majd földhöz vágott.

Magasan járt a nap az égen mire Szalmácska fölébredt. Megette volna szívesen a sok finom étket amit álmában kritizált, kidobott. Fenséges ruhája elszakadt, topánja megkopott, haja kócos, arca maszatos. Inkább koldusnak nézett ki, mint királylánynak.

Sűrű sötét erdő zárta el az útját, sírva is fakadt. Hívta apját, anyját jöjjenek érte, vigyék haza. Hullottak a könnyei nem győzte rongyos szoknyájába törölni. Csak egy falat kenyérke akadna s egy korty hűvös víz, már attól is boldog lenne.

• Mit adnál érte halljam?! - rikácsolt rá valahonnan lentről egy reszelős hang.

• Ki vagy? Megparancsolom, hogy gyere elő ha jót akarsz! - aztán észbe kapott, biztos képzelődik, nincs itt senki.

• Még hogy parancsolod! Hát ki vagy te rongyos leány, nézz előbb tükörbe!

Szalmácska körülnézett, nem látott senkit.

• Ki beszél hozzám ilyen tiszteletlenül? Én királylány vagyok!

• Hahaha ! - Erre aztán rekedt nyekergő nevetés volt a válasz, - Még hogy királylány!

Szalmácska végre megpillantotta az incifinci kis emberkét.

• Nini egy törpe!

• Az én nevem Torzonborz és a tied Szalmahercegnő.

• Én tényleg királylány vagyok, ne nevess inkább segíts rajtam!

• Miért tenném? Mit adsz érte?

Szalmácska végignézett a csöpp kis emberen, morcos töpörödött arca alig látszott ki hosszú szakállából. Az egész emberke derékig sem ért fel.

• Mit adjak neked, semmim sincs.

• Cseréljünk, Te leszel Torzonborz a törpe, én meg ha igazat mondasz Szalma király lánya.

• Nem, azt már nem! - sírva fakadt a hercegnő, - inkább éhenhalok!

• Te tudod. - szólt a törpe, és a batyujából fehér cipót, szalonnát s egy kulacs hűs vizet vett elő nyugodt lélekkel, s nekiállt falatozni.

Szegény Szalmácska nagyokat nyelt, nem is nézett oda, de orrát egyre másra csiklandozta a szalonna illata.

Eközben otthon keresték minden felé elveszett leányukat siratták.

- Bárki aki tud valamint róla magas jutalmat kap! De se híre se hamva, úgy eltűnt szegény Szalmácska.

• Hallod-e te Torzonborz törpe, nem szép tőled, hogy te eszel és én éhezek, ezért azt mondom neked, nemcsak csúnya, hanem gonosz és irígy is vagy!

• Ne haragudj rám királylány, így kellett tennem. Egy gonosz varázsló, aki megakarta szerezni az országom elvarázsolt. Minden nap pár percre vissza kapom az alakom.

Szalmácska nem akart hinni a szemének mikor a törpe helyett egy daliás legény állt előtte. Nézték egymást, addig míg szépen egymásba szerettek.

• Nincs sok időm hátra, ha valaki egy évig vállalja, hogy Ő lesz torzonborz a törpe s nem szólal meg, akkor megtörik az átok. De ha megszólal örökké törpe maradok. De mit is beszélek itt, ekkora áldozatot nem várhatok senkitől.

• Én bizony vállalom! - mondta Szalmácska.

Nagyot villant az elvarázsolt királyfi szeme. Tekintetét le nem vette Szalmácskáról.

• S miért tennéd? Kérdezte mosolyogva. - Mert éhes vagy?

• Nem nem .- jött zavarba Szalmácska, kezét odanyújtotta, de királyfi helyett már csak torzonborz törpe fogta meg. Nyekergő recsegő hangján annyit mondott.

• Életem a kezedbe teszem, úgy vigyázz rá, hogy a tiéd. Mert én szeretlek s mátkámnak tekintelek! Most pedig hazaviszlek, mond utánnam:

• Erdők, mezők hegyek, én rögtön otthon legyek!

Szalmácska ahogy kimondta a varázsszavakat a palotájukba találta magát.

Gyász volt ott, sírás rívás. Elfacsarodott a szíve, őt a szeszélyes, akaratos leányt ennyire szerették. De hát miért? Semmi szeretnivaló nincs rajta. Látta magát, ahogy mindent kritizál, toporzékol. Igy szomorkodott s nem is vette észre, hogy rá mutogatnak, szörnyülködve. A gyerekek körbeállták, nagyokat kacagtak. De hát mi van ezekkel? Mit nem merészelnek, mindjárt móresre tanítja őket.

• Ni egy csúf törpe! Hogy került ide?

Hát persze átvettem a varázslatot s nem borulhatok édesanyám elé, nem vigasztalhatom a szüleim.

A gyerekek megdobálták, alig tudott elbújni és beosonni a konyhába , hogy végre igyon és egyen valamit. Jószívű cselédek megsajnálták, maguk ültették fel a székre egy csöndes zugba elvackolták. Ő olyan fáradt volt, hogy három napig csak aludt.

Már kezdte megszokni, hogy csúfolják, púpját simogatják. Szülei közelébe szeretett volna kerülni. El is határozta, fölvidítja őket. Addig sürgött forgott, míg kezdték őt megszeretni. Vetette a bukfenceket, ha csak ránéztek mosolyogtak az emberek. A királyt is megnevettette, de a királyné még csak el sem mosolyodott.

Fekete gyászruhát viselt, nem evett nem ivott és eljött a nap mikor föl sem kelt az ágyból.

Siratta a lányát, hiába vetett neki bukfenceket vágta a grimaszokat. Kínok kínját állta, ha sírni látta. Édesanyám nem haltam meg itt vagyok. Fogta a királyné kezét aki meg fog halni a bánatban ha Ő nem kerül elő.

Már tizenegy hónap telt el azóta. Tarts ki anyám tarts ki! Már csak órái vannak hátra a királynénak. Súgtak össze az emberek. Szalmácska hiába törte a fejét nem jutott eszébe semmi. Döntenie kellett szegény királyfin marad-e a varázslat, vagy szegény édesanyja hal bele a bánatba.

Már csak egy nap volt még a varázslatból, édesanyja lehunyt szemmel feküdt, alig lélegzett. Ekkor Ő gondolt egyet és halkan elkezdte énekelni azt a dalt, amit anyjától hallott. Csoda történt, anyja kinyitotta a szemét.

• Hallod-e törpe, hol hallottad ezt a dalt? suttogta.

• - Énekeld, mondj valamit!

A törpe a szájára tette a kezét, anyja megértette, hogy nem beszélhet. Énekelt, énekelt halkan, az idő lassan haladt. - Anyám ne halj meg, már csak egy óra, mindjárt letelik a varázslat, már csak percek….

Szólnom kell, gondolta Szalmácska, - sajnálom királyfi nem hagyhatom édesanyám meghalni!

• Én vagyok nézz rám! A királyné kinyitotta a szemét, de a síró lányai között hiába kereste Szalmácskát. Akkor Szalmácska nagyot kiáltott, földhöz vágta a bögrét, a falióra elütötte az éjfélt. Csengett bongott minden és lássatok csodát a torzonborz törpe helyén Szalmácska állt. Patakzó könnyeit édesanyja mosolya szárította fel. Szalmácska elmesélte a varázslatot, aztán arca egyre jobban elszomorodott.

• Miért szomorkodsz, hiszen vígadni kell most. - Ráborult apja vállára és zokogott.

• Ne sírj lányom, itt a mátkád, a próbát kiálltad!

Most lett igazán nagy vigadalom, hejehuja világraszóló lakodalom, a király egymásba tette a kezüket. - Legyetek boldogok, megérdemlitek.

A daliás királyfi és a gyönyörű mátkája egybekeltek és még ma is énekelnek ha be nem rekedtek.